Új blog

Sziasztok!
Tudom rég jelentkeztem és ezért bocsánatot kérek, csak nem igazán volt kedvem írni, hanyag munkát meg nem szeretnék kiadni a kezeim közül.
Szóval arról lenne szó, hogy van egy új blogom, kalandokkal, szerelemmel, a fantasztikus Jules Verne/Verne Gyula regény (Utazás a Föld középpontja felé) alapján.
Aki gondolja nézzen be :)
www.journey-centre-of-the-earth.blogspot.hu

14. fejezet

- Ross -

Alig aludtam valamit az éjjel, csak forgolódtam és gondolkoztam, egyszerre több dolgon is. Először azon, hogy mégis hogyan fog minden visszaállni a régibe. Laura semmire sem emlékszik, fel sem ismer. Látszik rajta, hogy próbálja felidézni azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, minden egyes alkalommal, mikor meglát, de nem sikerül neki. A másik dolog pedig... Nem hinném, hogy jó apa lenne belőlem. Oké, persze hogy mindent megtennék Lauért és a piciért, de egyszerűen nem állok erre készen. Vagyis Ross Shor Lynch megijedt, beparáztam a saját jövőmtől.
Gondolkozás közben kikeltem az ágyból és átöltöztem. Kezembe vettem a kocsikulcsom, majd elindultam. Idegesen hajtottam a kórház felé, ugyan okom most éppen nem volt rá. Nagy erővel becsaptam magam mögött a kocsiajtót és sebes léptekkel haladtam az épület felé. Ránéztem a váróban lévő órára, ami pontosan nyolc órát mutatott. A liftben igyekeztem a lehető legkisebb szintre vinni az idegességem, majd ahogy megállt a lift, kinyílt az ajtaja, egy mély levegőt véve az orvos keresésére indultam. Amilyen mázlim volt pont Lauránál találtam meg, aki már útra készen várt.
- Á, Mr. Lynch! Nem gondoltam, hogy ilyen korán ideér, még várunk, hogy kész legyen a papírmunka, de addig maradjon csak itt - mondja a doki, mire beljebb lépek.
- Lesz valami, amit esetleg Laurának szednie kell majd? - ülök le az említett lány mellé.
- Csak, ha fejfájása van. Egyébként nem, de minden rajta lesz a papíron - mondja. - Nem tudom meddig tart még, de pár perc múlva reggeli osztás lesz, ha gondolja - szól ezúttal Lauhoz.
- Nem köszönjük, inkább kimegyek és hozok valamit - mondom, mire az orvos is elmosolyodik. - Mindjárt jövök - simítok végig Lau karján, mire csak mosolyogva bólint.
Kisétáltam egy közeli pékséghez, majd vettem két gyümölcsös és két csokis muffint. Utána beugrottam még a pékség melletti kávézóba és kértem egy vanilliás és egy csokis frappuchinot. Visszamentem a kórházba, majd bementem a már egyedül ücsörgő Laurához.
- Tessék, hoztam gyümölcsös és csokis muffint, valamitn vanilliás és csoki frappuchinot és... - hadarok.
- Köszönöm - neveti el magát, mire én is elmosolyodok. - Aranyos tőled, hogy így aggódsz - vesz ki egy muffint.
- Ha tudnád, hogy miért - motyogom magamban. Megreggeliztünk, majd a papírok is készen lettek, így mehettünk is. A kocsiban már-már kínosan nagy volt a csend, de legalább mellettem volt.

- Vanessa -

- Mikor érnek már ide? Ross azt mondta siet - járkálunk Maddy-vel felváltva fel-alá.
- Kicsim, elhiszem hogy ideges vagy, de ez nem megoldás - mondja nekem anya, mire megtorpanok és irányt változtatok. Hirtelen a csengő hangjára lesz mindenki figyelmes, mire Mad-del egyszerre rohanunk az ajtóhoz. Ahogy kinyitjuk Laura nyakába ugrunk, aki kicsit meglepődve, de visszaölel. Anyáék is megölelték, majd felvezettem a szobájába, amíg Maddy értesíti a srácokat.
- Nem pakoltunk ki, mert gondoltuk, hogy szeretnél te berendezkedni - mondom az ajtóban állva, miközben ő körbenéz. Bólint, mire csak lemegyek a többiekhez.
- Szegény, nagyon össze van zavarodva - ülök a maga elé bámuló Ross mellé. - Veled meg mi van ember? - nézek rá.
- Rá kell döbbennem, hogy ez az apa szerep nem nekem való - dől hátra.
- Tökéletes apa leszel, ebben biztos lehetsz. És ha majd Laura emlékezni fog teljesen mindenre, akkor ő is ezt fogja mondani. Várj türelemmel, majd megérsz a feladatra - mosolygom, mire csak sóhajt egyet. Tudom, hogy ezt a két hülyét egymásnak teremtette a sors, szóval ismét tuti igazam lesz. Laura emlékszik majd mindenre, megszületik a kisgyerek, Ross megnyugszik és minden tökéletes lesz, vagyis remélem...

- 13. fejezet -

- Ross -

Azonkívül, hogy mindjárt megőrülök, annyira fáj a nyakam, egész klasszul aludtam ülve. Reggel az orvos berontott egy csapat nővérrel és felkeltettek engem és Laurát is. Alig 7 óra lehet és már nincs mellettem. Belegondolni, hogy talán soha többet nem fog rám úgy nézni, mint azelőtt. Nem emlékszik és talán nem is fog semmire sem. Most az egyszer igazán úgy érzem, hogy az egyetlen dolog, aminek jelentősége van az életemben... egy csapásra eltűnhet. Tudom hülyén hangzik mindez, hiszen még fél éve sincs velem, de érzem és tudom, hogy hozzám tartozik. Azt szeretném, NEM! Azt akarom, hogy vele lehessek amíg csak élünk. Legyen az egy nap, egy hét, vagy egy hónap, de akár egy év vagy egy teljes élet is, én minden reggel mellette szeretnék ébredni.
- Hol van? - ront be Rydel.
- Szia neked is - sétálok el mellette, mire elkapja a kezem és visszaránt. Mélyen a szemembe néz, majd elrántja tekintetét, ahogy én is.
- Nem válaszoltál a kérdésemre - enged el, majd lassan összefonja maga előtt a kezeit.
- Elvitték kivizsgálásokra - fújom ki az eddig bent tartott levegőt.
- Tudom, hogy nehéz. De tudom, hogy téged képtelen elfelejteni - fogja meg a vállam. Egy erőltetett, halvány mosollyal díjazom a próbálkozását, majd kivánszorgok a folyosóra. Biztosan sokáig nem hozzák még vissza, szóval elmegyek kajálni.

- Maddy -


- Hova vitték? És miért nem hozzák vissza? Mi tart ilyen sokáig? - járkálok fel alá a váróban.
- El, mert és az - jelenti ki egyszerűen Ratliff. Mindjárt megőrülök ez meg itt poénkodni próbál nekem.
- Jó napot! - áll meg mellettünk az orvos. Köszönünk neki, majd várunk, hogy kibökje mi van. - Azt mondták végezzünk el bizonyos vizsgálatokat a két hölgy között - néz Vanessa-ra. Most mi van? - Laura valóban a húga Miss Marano.
- Te jó ég... És ezt honnan tudja? - teszi fel az engem is izgató kérdést Rocky.
- DNS vizsgálatok. A testvérek DNS-e nagyon hasonló - válaszolja egyszerűen a doki. Vanessa köpni, nyelni nem tud, csak rám néz. Halványan elmosolyodok és a fejemmel biccentek, jelezvén, hogy mennyire örülök nekik.
- Akkor Laura a kislányunk? - telik meg könnyekkel Marie szeme, mire Adam megöleli.
- Viszont... - kezd bele újra az orvos. Ezzel a szóval kezdeni a mondatot sose jó jel. - Mivel nem én kezelem a kezdetektől a kis hölgyet, így nem tudom, hogy volt-e esetleg valakije.
- Ez miért olyan fontos? - engedi el a kezem Riker és úgy áll szembe az orvossal.
- Miss Marano gyermeket vár - jelenti ki az orvos, mire egy csöppet megszédülök. Még egy pár ilyen hír és engem is be kell ide fektetni. De Laura, és akkor...
- Ross... - suttogom, mire a nagy csendben mindenki rám néz. Az említett személy megjelenik a folyosó végén, kezében egy hatalmas csokor rózsával. - Arra igazán nagy szükséged lesz, mert azt teszem a sírodra! - kiáltom el magam mindenféle önkontroll nélkül, majd elkezdek felé rohanni. Dühösen vetem neki magamat, mire a hatalmas csokor a földre hull és fékezvén dühös ütés féléimet, amik a kimerültség miatt nem túl erősek, magához szorít. Hirtelen azon kapom magam, hogy csak a mellkasába bújva sírok. Féltem. Féltem Laurát, Ross-ot és a kicsit is. Mi van ha valami baja lett az eséstől? A másik meg hogy még szinte gyerekek. És kezdek nagyon kiborulni!
- Héj, minden rendbe fog jönni - húz magával szembe.
- Te idióta, semmi nem lesz többé a régi! Hogy tehettétek?! - esek neki ismét, de ezúttal zokogva.
- Visszahozták - simít végig a hátamon Riker. Ross-ot ott hagytam a kétségei között, az értetlen képével együtt, és berontottam a kórterembe.
- Maddy? - ül fel Lau, ahogy meglát. Olyan édes, hogy nem felejtett el mégjobban.
- Jobban vagy? - ülök le az ágya szélére.
- Erre azt szokás mondani, hogy "igen" nem? - nevet fel keservesen.
- Na mesélj csak! Bár már úgy is mindent tudok - váltok komoly arc formára.
- Én...
- Nem tudod mit mondj? Először kérdezd meg magadtól, hogy "miért?".
- Nem emlékszek semmire, nem tudom még azt_se ki az apja. És senki nem mond semmit, nehogy sokkot kapjak a hirtelen érkező sok információtól a múltamból - folyik le egy könnycsepp az arcán. Megsimítom a kezét, de ahogy hallom a nyitódó ajtó nyikorgását felkapom a fejem.
- Szóltak? - nézek a halvány mosolyú, mégis aggódással teli tekintetű Ross-ra, aki csak bólint.
- Azt mondták, hogy ha minden rendben lesz, akkor holnap reggel haza is engednek - lép beljebb.
- Köszönöm... - kezd bele Laura, de ahogy nevét kéne mondania megakad.
- Ross - mondom helyette, mire látszik az arcán, hogy próbálja valahova pakolni a fejébe.
- Köszönöm Ross - mosolyog.
- Asszem, én egy kicsit kimegyek - kelek fel, majd Ross karján végig simítva otthagyom őket. Kint a Marano szülők már intézkednek is, hogy mi legyen a lányukkal.
- Szerintem nem jó ötlet őket elválasztani egymástól - jegyzi meg Rydel a beszélgetés közepette, aminek csak a végét sikerült elérnem.
- Akkor költözzenek hozzánk mind a ketten. Hely van bőven, és ha egyszer visszaáll a memóriája, akkor majd eldöntheti mit szeretne - javasolja Marie.
- Meg kéne kérdezni Maddy-t is. Elvégre neki is van némi beleszólása - mondja Adam, mire csak értetlenül nézek rájuk.
- Arra gondoltunk, hogy átköltözhetnétek hozzánk. Jót tenne Laurának - mondja Vanessa, mire csak bólintok.
- Ami a legjobb Launak - pillantok a kórterme felé.
- Hidd el, így lesz a legjobb neki. Amúgy meg abba a házba már ezer éve bejárásunk van, szóval tőlünk sem szabadultok - karol át Riker.
- Nem is szeretnénk - mosolygom, mire egy puszit ad az arcomra. Érzem, hogy minden rendbe fog jönni, csak egy kis időre van szüksége mindannyiunknak. Hazamentünk összeszedni a cuccainkat, mert holnap reggel szó a másik házban fogunk ébredni. Ahogy pakoltam el ruháim, és a dolgaim, azért egy kicsot éreztem az űrt, amit ennek a háznak az elhagyása hagy maga után. Gondoltam összeszedem Laura cuccait is, miután készen lettem, de ahogy beléptem a szobába Ross már nagyban pakolt. A keretezett képre, amin Lauval vannak, többször is rápillantot. Egydarabig ott álltam, vagyis pontosan addig, amíg készen nem lett, majd csak azt láttam, hogy leül a szoba közepébe és mindenen még egyszer végig néz.
- Emlékezni fog, tudom - szólalok meg végül, mire felém néz.
- Én csak remélni tudom. Megkérhetlek valamire? - áll fel, mire csak kérdőn nézek rá. - Szólnál mindenkinek, hogy én fogom elhozni holnap Laurát?
- Persze - mosolyodok el. - Minden percben mellette akarsz lenni igaz?
- Amíg csak élünk. Hozzám tartozik és nem akarom végleg elveszíteni...

Szünet, avagy lehet végleg vége

Sziasztok Vattacukraim!
Most nem egy résszel érkezek, hanem egy kisebb felháborodással, valamint egy bejelentéssel.
De ne féljetek, mert a felháborodás tárgyai nem ti vagytok, hanem a sulim tanári kara és úgy minden, ami közvetlen körülvesz. Ez az egész csak azért fontos, mert annyi feladatot akasztottak a nyakamba, hogy lassan leszakad és ebből az következik, hogy valamitől meg kell válnom vagy végleg, vagy pedig csak egy kis időre. Ez a valami az írás lesz. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom fojtatni, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz is lehet a mindennapok súlya. Sajnálom és ezer csókkal búcsúzom egy időre biztosan!

xoxo: Klauu M.

- 12. Fejezet -

- Riker -

- Lányok! - kopogok az ajtón, amit már az előbb kinyitottam.
- Tessék? - néz rám Maddy könnyes szemekkel.
- Minden oké? - erre a kérdésemre kicsit megrázza magát és vesz egy mély levegőt.
- Jobbulást Laura! - mosolyog vissza egy pillanatra barátnője felé, majd engem kikerülve kimegy és leül. Fejét a saját ölébe hajtja és csak annyi látszik, hogy mozog a válla. Biztosan sír...
- Vanessa! - szólok a bent tartózkodó lánynak, aki Lau ágya szélén ül. Felnéz rám, tekintetében a boldogság és az aggodalom egyszerre tükröződik. Valamit mond Laurának, gondolom jobbulást kíván neki, majd engem kikerülve kimegy és Ross nyakába ugrik.
- Egy pillanat Laura - intek be szegény lánynak, majd kilépek a többiekhez, hogy megtudjam mi folyik itt.
- Megtaláltam, el sem hiszem, hogy végre megvan! - ölelgeti továbbra is Vanessa az öcsémet.
- Biztos vagy benne? - néz kissé kétségbe esetten, de mégis bizakodva Ross a karjai közt tartott lányra.
- Te magad mondtad, hogy olyan mint én. Pontosan annyi idős, Párizsban találtak rá és olyan hangja van, ami csak egy Marano-nak lehet.Megtaláltam a húgomat... - borul újra a nyakába.
- Laura a húgod? -  nézek elképedve. - De honnan tudod biztosan? És Maddy mitől van úgy összetörve?
- Engem felismert és őt nem. Valami hasonló az oka annak, hogy tudom, Ő a kishúgom és végre megtaláltam, egy kis örömöt ti is produkálhatnátok!
- Én örülök veled, de a barátnőm teljesen ki van bukva és így nehéz vigyorogni - simítok végig a karján.
- És neked milyen indokod van arra, hogy nem pattogsz velem örömömben? - fordul Ross felé.
- Először is, nem vagyok csaj. Másodszor pedig... - vesz egy mély levegőt. - A saját barátnőm nem emlékszik rám.Veled és Cameron-nal sosem történt ilyen, de mi... Most akár örökre elveszíthetem - indul el a kórterem felé, majd óvatosan benéz, de végül arra jut, hogy elmegy. Bementem Laurához, aki, nos... szerintem most még egy pillangónak is tud örülni.
- Szia - támaszkodok meg az ágyában. - Jobban vagy?
- Ha úgy vesszük, akkor igen. Van egy nővérem, és egy legjobb barátnőm. Te pedig vagy a...
- Riker, Maddy barátja - mosolygok. - Nagyon aggódik érted, és én is - még egy darabig bent voltam nála, mindenki bemutatkozott neki, újra, majd haza indultunk. Arra jutottunk Vanessa-val, hogy nem mondjuk el még senkinek azt, amiről tudomást szereztünk, majd a vizsgálatoknál úgy is kiderül. A vacsoránál néma csend uralkodott és senkinek sem tűnt fel az, ami nekem és Delly-nek igen... Ross nem ül közöttünk.


- Ross -

Már késő este van és én még mindig a kórház körül mászkálok. Erőt vettem magamon és bementem az épületbe. A nővér fent az osztályon megállított, de aztán hajlandó volt beengedni Laurához. Beléptem a kórterembe, ahol barátnőm már mélyen aludt. Leültem az ágyára és megfogtam a kezét, amit branül fedett.
- Huh! Hol is kedjem... Először is: szia, Ross vagyok. Én voltam az az idióta, akivel találkoztál, mikor betoltak ide. Tudom, hogy nem emlékszel rám, de mi együtt... Gondolom érted. Azzal is teljesen képben vagyok, hogy nem hallasz, de azért elmondom, hogy... Szeretlek.

- 11. fejezet -

- Ross -


Már legalább 5 órája itt ücsörgünk és már kezdek bele zakkanni a várakozásba. Felpattantam és elindultam egy italautomatát keresni, amit természetesen pont ilyenkor töltenek fel. Remek! Idegességemben még inni sem tudok. A földszinten azt hiszem láttam egy csokis automatát. A liftet nem volt kedvem megvárni, így a lépcsőn mentem. Mire leértem az elsőre eszembe jutott, hogy mi van, ha most jön a doki, hogy mi van Lauval. Visszarohantam, de sajnálatos módon nem volt igazam, mert a többiek még mindig idegesen ücsörögtek. Új elfoglaltságot találtam, ami nem más, mint a fel-alá járkálás. De eredeti vagyok... Egy darabig elvoltam ezzel, aztán megláttam egy csapat dokit, akik egy ágyat tolnak ki az egyik helyiségből. Ez Laura... Odarohantam és menet közben kaptam el őket. Már ébren volt, de valami itt nem stimmel.
- Laura, annyira örülök, hogy jól vagy! - veszem fel az ágyat tolók tempóját.
- Én is. Csak egy kérdésem lenne... Ki vagy te? - néz rám, tekintetében teljes a zavarodottság, ami a tudatlansággal társul. Megtorpantam és néztem, ahogy betolják a liftbe. Mindenki odarohant hozzám, mert a dokik nem engedték őket oda. És én csak szótlanul a földre rogytam, erre mindenki elhallgatott.
- Nem ébredt fel? - kérdezi pár perc csönd után kétségbeesetten Vanessa.
- Jaj kincsem, tudom, hogy fel fog ébredni és minden rendben lesz - segít fel anya, de ahogy felállok kirántom a kezem az övéből, mire kérdőn mered rám. Elindulok a lift felé, először lassan, majd mikor tudatosul bennem teljesen az előbbi szituáció, egyre gyorsabban kapkodom a lábaim.
- Ross! - kapja el a vállam Riker. Idegesen megfordulok, mire bátyám szemében némi aggódás, félelem és düh jelenik meg. - Ha nem mondod el, nem tudok, vagyis tudunk segíteni.
- Mintha most tudnátok! Ember, a te barátnőd emlékszik rád! Az enyém pedig... - kiabálok, de ahogy meglátom, hogy Maddy könnyes szemekkel vesz egy mély levegőt. - Neked most nem velem kell törődnöd! - nézek újra Rik-ra, aki ezzel feladja a küzdelmet és Maddy-hez megy. Veszek egy mély levegőt és már majdnem mondom a hallottakat, de a doki megelőz.
- Önök Laura kísérői nem igaz?
- Igen. Mi van vele? - lép mellém apa.
- A hölgynek súlyosan sérült a feje. Nem emlékszik senkire, de még a saját nevére sem. Kérem jöjjenek velem! - vezet be minket a liftbe, majd onnan egy kórterem elé. - Maximum két ember mehet be és nem szabad túl erősen bombázni az információkkal! - megy el.
- Akkor két ember... - sóhajt egyet anya.
- Legyél te és Maddy! - vágom rá rögtön, mire bólintanak és bemennek.


- Maddy -


Könnyeimet visszafojtva léptem be Laura kórtermébe. Barátnőm fejét kötés fedte és a plafont fürkészte. Stormie-ra néztem, aki biccentett egyet, jelezvén, hogy szóljak én.
- Öhm... Laura? - szólalok meg félénken.
- Az én vagyok ugye? - emeli fel a kezét, mire bólintok. - Ti kik vagytok?
- Ő itt Stormie és én Maddy vagyok. Rám sem emlékszel igaz? - folyik le egy könnycsepp az arcomon.
- Sajnálom, de nem. Esetleg rokonom, vagy...
- A legjobb barátnőd vagyok - bököm ki. - Már 16 éve... - fejezem be mondandóm.
- Kimegyek behívom Vanessát. Szerintem ő kell ide - suttogja, majd ki megy és Vani bejön helyette.
- Szia! A nevem....
- Vanessa - suttogja Laura és arcán látszódik, hogy keresgél a saját fejében.
- Emlékszel rám?
- Valahonnan nagyon ismerős vagy, csak tudnám, hogy honnan - ahogy ez Laura kiejtette a száján Vanessa egy csöppet megnyugodott, de mintha ki is akadt volna. Csak azt nem értem, hogy miért...

- 10. fejezet -

- Maddy -

A hónapok gyorsan elrohantak. Alig három ilyen gyors hónappal ezelőtt volt a bulim is. Azóta persze már elrángattam Laurát a rallizásra, akár mennyire ellenkezett. És Ross-sal azóta is egymás agyát húzzák, aminek mindig ugyanaz a vége, vagyis, hogy eltűnnek vagy fél napra. Nem akarom és nem is fogom sose megtudni, hogy ilyenkor mit művelnek. Viszont drága barátom, aki jelen pillanatban is videó játékozik, annál kíváncsibb az öccse szerelmi életére.
Egyébként én sem vagyok túlságosan messze a 7 éves szinten játszó Riker-től, mert próbálok mellette jógázni, csak az ordításától, mikor lelövik, nem tudok koncentrálni arra, hogy egy békés fűszál legyek.
- EZ MI?! HOGY AZ A...
- RIKER! - szakítom félbe az újabb sor káromkodását édes, kedves, ovis barátomnak.
- Mi van? - néz rám felháborodva.
- Szörnyen megnehezíted a dolgom, hogy békés és boldog fűszál legyek! - magyarázom neki a kiakadásom értelmes okát, de a pozíciót nem omlasztottam darabjaira.

- Ha nem ismernélek bolondnak hinnélek, de így...- kel fel a kanapéról és a konyhába megy. Berohanok utána és "bosszúsan" ránézek, de mivel nagyon nem egy szinten vagyunk kihúztam egy széket és felálltam rá. 

- Most már jobb? - vonja fel nevetve a szemöldökét.

- Maddy? - torpan meg egyből Rocky, ahogy belép az ajtón. - Nem akarom tudni - megy a hűtőhöz.

- Visszatérve az elmebajodra drágám... - néz újra fel rám Riker. - Esetleg elkísérjelek egy orvoshoz? - nevet.

- Téged kell majd orvoshoz kísérni! - ugrok le a székről, mire Riker elkezd futni, én pedig utána. Mikor már harmadjára futottunk fel az emeletre és vissza, utolértem Riker-t és a hátára ugrottam, mire Ryland mellé borultunk a kanapéra.

- Akarom tudni? - teszi le a telefonját és kérdőn néz ránk.

- Nem - vágjuk rá egyszerre. Ry már épp mondani akart valamit, de Rik telója megakadályozta.

- Igen? MI?! Oké figyel Rydel... Delly! Húgi! Kérlek ne sírj és figyelj rám! Hívj mentőt! Bent találkozunk - teszi le. De mégis milyen mentő?! És Delly miért sír?! És hova megyünk? 

- Riker mi történt? - nézek rá aggódóan, miközben felkelek a kanapéról. De Riker csak hallgat, egy szót se szól. Most vagy nem tudja, hogy mit mondjon, vagy nem is akar semmit se mondani. A szemembe néz, látszik rajta, hogy fél és aggódik. Elviharzik mellettem, egyenesen be a konyhába és valami sms-ről magyaráz Rocky-nak, amit azonnal el kell küldeni Ross-nak és Stormie-knak. Ha mindenkinek tudnia kell, akkor nekem miért nem lehet?

- Ellington -

- kb 10 perccel a hívás előtt -


- És akkor előre, vissza és fel! - kántálja szinkronban Delly és Lau a mozdulatsort.
- Szerintem ide jöhetne a szaltó, amit Laura mondott - dobom fel az ötletet.
- Az úgy tényleg jó lenne. És akkor fel a falra, onnan le szaltóban - mutat a falra Lau.
- Látod milyen okos barátom van? - borzolja össze nevetve a hajam Rydel.
- Az enyém meg megígérte, hogy itt lesz úgy... - néz a falon lévő órára. - Már fél órája itt kéne lennie. Mindegy, csináljuk! - erre elkezdik megint a mozdulatokat csinálni, majd Laura neki fut és...
- LAURA! - rohanunk oda a földre esett lányhoz.
- Elájult... Hívd Riker-t! - utasítom a már könnyeivel küzdő Delly-t. A viszonylag rövid telefonhívás után hívtuk a mentőket, akik bevitték Laut a kórházba.



- Ross -


- Köszönjük, hogy eljöttél Ross! - köszöntenek a műsorvezetők. Amúgy csak azért vagyok itt, mert a többieknek nem volt túl sok kedvük jönni és így nem maradt túl sok választásom.
- Ha meghívnak, akkor az a minimum, hogy eljövök - dőlök hátra nevetve.
- Ha minden igaz, akkor új album várható a bandától. Miben lesz ez más, mint az előző?
- Az új albumunk egy kicsit eltolja hangsúlyt az akusztikus zenéről, méghozzá a... - és már épp mondtam volna, hogy mire, mikor a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben. - Elnézést! - veszem elő. Egy sms-em jött Rocky-tól. Ne, ne, ne, ne! Bármit csak ezt ne!
- Minden rendben van Ross?
- Egy kicsit halasztani kéne az interjún - állok fel.
- Ez élőben megy. Nem mehetsz csak úgy el! - áll fel a nőci is.
- Csak figyeljen! - rohanok ki az épületből egyenesen be a kórházba. A váróban megpillantom a  teljes család. Jó nagy a feszkó. Maddy a terem egyik felében sír Ry-ra dőlve, Riker olyan idegesnek tűnik, hogy lehet mindjárt összetör valamit, Rydel a térdét felhúzva ül Ell mellett, aki próbálja benne tartani a lelket, Rocky idegesen járkál fel s alá, anyáék pedig valamit beszélgetnek. Leültem a váróterem végébe és vártam. Mi van akkor, ha valami nagy baja lett? Megígértem neki, hogy elmegyek a táncpróbára, ehelyett most itt ücsörgök.
- Minden rendben lesz - ül le mellém Vanessa.
- Te mit keresel itt? - mosolyodok el egy csöppet.
- Nekem is barátom - néz maga elé.
- Vele kellett volna lennem - temetem az arcom a tenyerembe.
- Wow Ross!
- Mi van? - kérdezek rá a cinikus hozzászólásra.
- Még itt is képes vagy azt hinni, hogy neked a legrosszabb. Tudod néha nagyon röhejes vagy.
- A barátnőm bent fekszik te meg itt...
- Eszedbe se jutott, hogy Maddy mit érezhet igaz? Szinte már testvérek. Én tudom milyen elveszíteni valakit és egyszer bőven elég volt belőle. És senki sem kívánom, hogy elveszítse a tesóját.
- Te többnek gondolod őt, mint barát igaz?
- Annyira nagy a hasonlóság - folyik le egy könnycsepp az arcán.
- 16 év telt el azóta, és te képes vagy azt hinni, hogy lehet, Laura a húgod?
- Egyszerűen érzem...